Tamás Gáspár Miklós: Kiüresedett a romániai baloldal (interjú)

Romániai magyarságról, autonómiatörekvésekről, baloldali megmozdulásokról és lehetőségekről, újratöltött marxizmusról kérdezte Tamás Gáspár Miklóst Kustán Magyari Attila. A kolozsvári születésű, Magyarországon élő filozófus nemrég szülővárosában két előadást tartott, s az eseményeken tapasztalni lehetett, egyfajta baloldali fiatalság van felnövekvőben.

Fotó: KMA

Az interjút megelőző levélváltásunkban azt kérte, elsősorban Erdéllyel foglalkozzunk. Lehet Erdélyről mint meghatározható, egységes közegről beszélni?

Voltaképpen csak arra támaszkodhatom, amit látok: a mai román kultúrában vannak különféle illúziók, amelyeket Erdélyhez kötnek, sok értelmiségi gondolja azt, hogy Erdély mégiscsak Románia nyugatibb fele minden tekintetben, s ezt olyan modellnek tekintik, amelyhez az egész politika szabható. Ezek olyan általánosságok, amelyekben nem igazán hiszek. Mind kelet-európaiak vagyunk, a különbségek nem olyan nagyok, mint amilyenek lehetnének, de érzékel az ember kulturális meg politikai mozgásokat, amelyek jellegzetesebbek itt, mint Bukarestben vagy Iaºi-ban. Ilyen például az engem érdeklő intellektuális baloldal kialakulása elsősorban Kolozsváron, ami az ország egyéb részein, és Magyarországon, nem nagyon létezik.

Más, közeli országokban tapasztalhatók hasonló megmozdulások?

Mostanában Zágrábban, Belgrádban, Szófiában volt alkalmam tapasztalni, hogy a 21. századi fiatal újbaloldal erőteljesen jelentkezik. A köztük levő kapcsolat is erősödik, elég arra gondolni, hogy azért vagyok Kolozsváron, mert a horvát Boris Buden könyvét kiadták fiatal román barátaink. Nem azt állítom, hogy ezek a legjelentősebb történések, de mutatják azt, hogy van különbség Erdély és Bukarest, másrészt a délkelet-európai országok és Magyarország között. Olyan kulturális rések ezek, amelyek mindig jól jönnek – az újdonság mindig a résekbe teszi be a lábát. Erdély persze Románia része, és ez a politikai szétesés, az alkotmányos intézményrendszer felbomlása, amely több országot jellemez, kihat rá.

Néhány hónapja – az államfőt érintő huzavona kapcsán – azt állította egy interjúban, hogy a román állam közel áll az összeomláshoz. Ezt most is valószínűnek tartja?

Láthatólag nem működőképes az állam, és ha az USL megnyeri a választásokat, akkor hasonló dolgokat észlelhetünk majd, mint Magyarországon. Arra készülnek, hogy kétharmadot szerezzenek és módosítsák az alkotmányt, a kormányzást ellenőrző szerveket pedig fölszámolják vagy átpolitizálják. Ezek ismert technikák. Azt nem tudni, hogy szétesik-e ez a szövetség, óriási a bizonytalanság, Romániának pedig rettenetesen árt az a politikai cirkusz, ami a hatalomváltás óta folyik. Ebben a térségben most már két olyan ország van, amelynek az alkotmányos minőségével kapcsolatosan komoly aggályok merülnek fel.

Mi az oka annak, hogy nem hallani, teszem azt, a bolgár alkotmányos problémákról?

Kisebb problémák mindenhol adódnak, de Bulgáriában a nagyon brutálisan kormányzó párt nem változtatta meg a jogrendszert, törvények helyett intézkedésekkel, rendszabályokkal, húzásokkal építi ki a hatalmát, de nincs lelkes választói közönsége. Csak hagyományosan rossz kormány, autoritárius tendenciákkal, míg Magyarországot már lényegében leírták mint demokratikus államot, nem számít teljes jogú tagnak a klubban. Magyarországon egyébként ezek a visszaélések kétségkívül törvényesen folynak, a kétharmados többség révén, Romániában azonban fölhatalmazás nélkül csinálnak hasonló dolgokat, s folytatni fogják őket a választások után is.

Ezek a visszaélések nem fognak kiváltani erős megmozdulásokat, görög mintára?

A választókat lefoglalják a gazdasági bajok, a szabadságjogok tekintetében elég nagy a közöny. Magyarországon minden héten történik valami, ami a demokratikus jogállam szempontjából elfogadhatatlan, de ma már az ellenzéki sajtó is többnyire közönyösen veszi tudomásul ezeket. Hiába bocsátják el értelmiségiek ezreit politikai okokból, lassan be se jutnak az ilyen hírek a lapokba. Mindkét országban belefáradtak az emberek mind az ellenállásba, mind az engedelmességbe.

Ön a megszorítások ellen lép fel. Nem lehet, hogy ezek a megoldások elengedhetetlenek? Közgazdászok vitatkoznak az Ön álláspontjával.

Természetesen vitatkoznak vele, de Romániában és Magyarországon a mainstream neoliberális közgazdászok határozzák meg a diskurzust, míg nyugaton ez nem így van. Ha összehasonlítom aNépszabadságot a New York Timesszal, akkor az utóbbi kommunista lapnak tetszik az előbbihez képest. A New York Times közgazdászai minden nap rikoltoznak magányos őrhelyükről, hogy a megszorítási politika katasztrofális, mert leállítja vagy lelassítja a beruházási ciklusokat, ebből pedig a termelés csökkenése és a munkanélküliség következik. Az infláció ellen ugyan lehet védekezni így, de tapasztalom, milyen drámai pénzromlás ment végbe Romániában is, néhány hónap alatt. A szociális elégedetlenségeknek ma nincsenek politikai formái. Valaha voltak: ezt baloldalnak hívták, de teljesen kiüresedett.

A jobboldali-szélsőjobboldali javaslatok mellett mit tud kínálni a baloldali erre a helyzetre?

Nem létezik szervezett romániai baloldal, magyarországi sem igazán, ráadásul a magyarországi szocialisták hagyományosan félnek a témától, folyamatosan hasra is estek benne. Ettől függetlenül volna mit ajánlania egy baloldali programnak, ha lenne. Előbb-utóbb mindenki be fogja látni, hogy fönn lehet tartani eleven kétnyelvű kultúrát, de arra is szükség lesz, hogy az erdélyi magyar értelmiségiek beleszóljanak a romániai országos közügyekbe, kialakuljon az aktív romániai állampolgári magatartás a kisebbségi kérdésen túl. Ha nem lesz Romániában releváns jelenlétük a politizáló magyaroknak, akkor az eddig elért eredményeket se lehet megvédeni.

Az is megváltozott két évtized alatt, hogy az RMDSZ mellett két új magyar párt jelent meg.

Függetlenül a mindenki által ismert magyarországi vonatkozásoktól és támogatásoktól, ezek a fejlemények elkerülhetetlenek voltak a kialakult válságban. Az ország bizonytalan helyzetben van, az asszimiláció terjed, Magyarország hanyatlik – mostanában nem irigylésre méltó magyarnak lenni. Erre megszülettek a szélsőséges reakciók: beásni magunkat, védelmet keresni különféle mítoszokban, játszadozni az irredenta terminológiával. Nem tartom rokonszenvesnek az ilyesmit, de értelmetlennek sem, csodálkoztam volna, ha nem alakul ki ilyesmi. Ezeket a gyerekeket inkább meg kellene menteni, mintsem szidni őket.

Mindhárom párt zászlajára tűzi az autonómia kérdését. Mennyire tartja reálisnak ezt a törekvést?

Kérdés az, hogy milyen formáról beszélünk. A Szerbiában elfogadott példa, a személyi és kulturális autonómia elegye nem tűnik rossznak, de ott sincs erős gyakorlati következménye a dolognak, ami pedig a területi autonómiákat illeti, akkor rossz pillanatban vagyunk. Meg kell nézni, mi történik Katalóniában és Skóciában. A brit állam esik szét, a legteljesebb közönnyel nézi az angol közönség, hogy elveszíti a hagyományos szigetország egy részét, Skóciában pedig teljesen hátat fordítanak Angliának. Katalónia esetén is befejezett tény, hogy külön állam jön létre, ez pedig riadóztatta a nemzetállamok vezetőit, így a területi autonómia követelését az égvilágon senki nem fogja támogatni kívülről. Természetesen kifogásolhatatlan gondolat, hogy a Székelyföldön legyen területi autonómia, ez veszélyt nem jelent a román államra nézve, de így fölmerül a kérdés, mi lesz a Partiummal, a Bánsággal, a szórványvidékekkel, hiszen a magyarság már így is a Székelyföldre koncentrálódik, az erdélyi magyar közvélemény mintha már nem is érzékelné, hogy Temesvárott vagy Aradon élnek magyarok.

Említette az európai baloldali mozgalmakat. Ezek mennyire hangsúlyozzák a baloldaliságukat? Slavoj Žižek szlovén filozófus szerint gyakran csupán kiállnak egy ügy mellett – nők, melegek jogai, szegénység, környezetvédelem –, de nem illetik kritikával a kapitalizmust.

Véletlenül ott voltam tavaly Belgrádban, amikor a diákok elfoglalták az egyetemet, így meghívtak az aulába, hogy beszéljek, meg is tettem (angolul: lásd a YouTube-on). Õk markánsan baloldaliak, kritizálják a kapitalizmust, marxisták, a fasiszták vasrudakkal támadták őket, fele se tréfa. A helyzet jobb, mint ahogy Zizek vázolja: ha megnézi az ember a diákmozgalmak jelszavait, akkor világos, hogy a munkaerő-piaci logika szerint felépített egyetemi oktatás és annak a privatizációja ellen lépnek föl. Először fordul elő az, hogy nemcsak a tandíj eltörlése és a jobb menza szerepel a követelésekben, hanem az oktatás minőségének javítása mellett a becsődölt bolognai rendszer ellenzése is. Ez nagy dolog ám.

Egy írásában úgy fogalmaz, hogy a kapitalizmus nem felel meg az ember természetének. Mire alapozza ezt?

Nem gondolom, hogy létezik emberi természet. Vannak biológiai késztetéseink, de ezek ma oly mértékben közvetítettek, hogy nem érdemes velük foglalkozni. Azt a „második természetet”, amely ma Az Emberi Természetnek tetszik, a kapitalizmus alakította ki, így persze megfelel a rendszer igényeinek. Ma az emberek versenyre, nagyfokú rugalmasságra, gyors alkalmazkodásra, „kockázatvállalásra”, „vállalkozó szellemre”, „kezdeményezőkészségre” és a többi hasonló marhaságra vannak kényszerítve, bár az emberi társadalmakat ez nem jellemezte az elmúlt húsz-harmincezer évben. Minden rendszer azt vallotta magáról, hogy természeti és természetes: gondoljunk arra, hogy az örökölhető és örökkévaló alávetettséget és privilégiumokat („nemesség”) is annak tartották, ma meg azt gondolják, hogy a „mozgékonyság” meg a „vállalkozó szellem” megfelel a jó társadalomnak.

A kapitalizmust utópiának is nevezi.

A kapitalizmus utópia, és ennek az utópiának a lényege, hogy a közvetlen viszonyok – egyrészt személyek közt, másrészt személyek és a természet között – megszűnnek. Kétségtelen, a nők ma egyenlőbbek, mint voltak, ugyanakkor megszűnt a régi patriarchális család – amelyet szívből utálok egyébként, mint a szolgaság alapformáját –, amely enni adott nekik, védelmet nyújtott a szexuális ragadozók ellen, akiknek ma mindenki ki van szolgáltatva. Nemcsak a nők esetében, hanem általában is csökkent a személyi függőség, de ennek az az ára, hogy a magánélet elválik mind a munkától, mind a közélettől, az emberek párhuzamos világokban élnek egyszerre, ami rettentően kimerítő és neurotizáló. A természettel való anyagcserének ez a formája fönntarthatatlan biopolitikai, demográfiai, szexuális tekintetben. Az iszlámnak a nőkkel szembeni magatartása csakugyan válasz ezekre a kérdésekre: megpróbálják visszakergetni őket a nagycsaládba. Meg kell nézni a keresztyén egyházak reakcióit is: az abortusszal, a homoszexualitással szembeni ellenállást, a hagyományos családi modelleket képviselik. Látszik tehát, hogy a hajmeresztő új emberi természettel, amelyet a kapitalizmus megteremtett, iszonyú bajok vannak, de a gazdasági logika, amely föltételezi, hogy a javak korlátosságának a mintájára lehet fölfogni a pénz szűkösségét, arra készteti a rendszert, hogy a saját expanzióját korlátozza. Amióta kapitalizmus van, egyfolytában válságokat élünk át, és 1970-től kezdve a legtöbb fejlett országban folyamatosan csökken a növekedés, a GDP, és nő a munkanélküliség. Ezt takarékoskodással és magas kamatokkal próbálják megállítani, teljesen reménytelenül.

Milyen jobb irányt lehetne venni?

Ma a lakosság töredéke elvégezheti a szükséges munkákat, és boldogok lehetnénk, ehelyett kevesen dolgoznak sokat, és eltartják a többieket. A „dologtalanok” eltartására márpedig nem hajlandók a mai társadalmak, és legitimálniuk kell, hogy miért hagynak éhen halni, elpusztulni bizonyos társadalmi csoportokat. Ennek a legjobb indoklása még mindig a fajgyűlölet, hiszen „ők” nem olyan emberek, mint „mi” vagyunk, tehát nem kell őket segítenünk. Azokat is a társadalmi segélyrendszer ellen lehet fordítani, akik egyébként a haszonélvezői. Magyarországon az új évezred elején sokszor hallottam, hogy az emberek „az új rendet” várták. Kérdeztem tőlük, mit értenek rajta, és mindenki azt mondta, hogy a cigányoknak juttatott szociális segélyek megszüntetését várják el, mert a cigányok nem érdemlik meg, mert lusták, lopósak, élősdiek. Ugyanez látható Nyugaton a bevándorlókkal szemben, Nyugat-Európában a romániaiakkal szemben is elképesztő gyűlölet uralkodik.

A kevesebb munka, jobb lét a kapitalizmus egyfajta emberarcúvá tételét jelenti?

Nem, ez megoldhatatlan a rendszeren belül.

Eljutunk odáig tehát, hogy új rendszeren gondolkodunk. Ismét Zizek jut eszembe, aki azt mondta, nincs olyan állapot, amelyet ki kell várnunk, nem ezen múlik a váltás. Az oktatás színvonalát mennyire tartja fontosnak ebben a kérdésben?

Minden rendes embernek mindent meg kell tennie a kapitalizmus megdöntése érdekében! Ami az oktatást illeti, jelenleg az összes európai állam egyik legfontosabb programja, hogy minél több embert kirekesszen a magas színvonalú oktatásból. Visszatérünk a 19. századi rendszerhez, ahol kasztos-rendi kiváltságokat örökítenek át, bizonyos karokon egyszerűen újratermelik az uralkodó réteget: Magyarországon nincs többé tandíjmentes hely a jogi karon, csak jómódú emberek gyerekei mehetnek oda. Már látjuk is a közvélemény-kutatásokból, hogy miket gondolnak mostanában az egyetemisták: a legkonzervatívabb, a legkirekesztőbb attitűdök az elterjedtek. A legmenőbb szakokon a Jobbik a legnépszerűbb párt, persze a többséget semmi nem érdekli: ez a csöndes többség. Ez katasztrofális. Az értelmiség létszáma és nívója is csökken.

Ha gyakorlati síkra tereljük a kérdést: mi a teendő?

A legfontosabb feladat, hogy gondolkodjunk, mert az, hogy milyen politikai formákat alkalmazzunk, a nagyobb közösség döntése kell legyen. Annak, hogy íróasztal mellett kidolgozzunk modelleket, nincs értelme, úgyhogy azt hiszem, hogy olyan értelmező és vitaközösségeket kell létrehozni, amelyek célja a jelenlegi viszonyok meghaladása. Ez bizonyos értelemben működik más országokban. A magyar nyelvterületen ez nem látszik, de világszerte – románul még Kolozsvárt is! – óriási baloldali erőkoncentráció alakult ki, amely sajnos teljes egészében intellektuális, és fölfalja a válság, ha nem tör ki az egyetemek és a művészvilág ketrecéből.

Mennyire lehet visszanyúlni a múlt baloldali elméleteihez, gyakorlataihoz? Mit kezdhetünk Marxszal?

Marx sohase volt aktuálisabb, tekintettel arra, hogy az ő leírása komplett kapitalizmust vázol fel, ami az ő korában még nem létezett, ma viszont igen. Marx korában több volt a házi cseléd, mint az ipari munkás, és a legtöbb ember nehéz testi munkát végzett a mezőgazdaságban. Ma a teljes és elvont tőkés rendszer az egyetlen létező, rajta kívül csak sivatag van, őserdő és éhhalál. Éppen azt olvastam egy román lapban, hogy az emberek többsége az ország legnagyobb vezetőjének tartja Ceauºescut, amiben tragikusan és erkölcstelenül tévednek – de sajnos, ha csak az előző rendszer megítélésén múlna a baloldal ereje, nem volnának gondok. Az viszont, hogy sokan – a neokonzervatív propaganda hatására – a szörnyűséges Gulag-rezsimet – meg mérsékeltebb államkapitalista, tekintélyelvű utódát Sztálin halála után – tekintik „kommunizmusnak”, de ráadásul még szeretik is! – ez borzadályos. Marxig vissza lehet ugrani, hiszen Kádár vagy Ceaușescu enyhén szólva nem volt marxista. Ceaușescu a hetvenes évek végétől igazi fasiszta volt, Kádár pedig paternalista-államkapitalista reformer. Az nyitott kérdés még mindig, hogy milyen lehet a posztkapitalista társadalom politikai formája. Gondolkodni kell rajta, mert ezen múlik minden.

A szöveg eredeti megjelenési helye: Erdélyi Riport.