A határ okosság és butaság között húzódik (interjú Mérő Lászlóval)

Matematikus, pszichológus, egyetemi tanár, publicista – ezekkel a címkékkel lehet illetni Mérő Lászlót, akinek kolozsvári előadásáról már olvashattak. A számos népszerű könyvet megjelentető tudóssal Kustán Magyari Attila beszélgetett, a bőség zavarában igyekezve több olyan területet is érinteni, amelyben a kérdezett jártas.

Az ön munkássága az én megítélésemben arra törekszik, hogy az embereket racionálisabbá tegye. Hogyan látja, sikerrel jár?

Ebben nem vagyok biztos. A racionalitás kétségtelenül nagyon jó eszköz, de mint minden eszköz, megvannak a használatának a korlátai. Az ember nem csak racionalitásból áll, én pedig nem az irracionalitást, hanem a butaságot nem szeretem. A racionalitás hiánya persze baj, de a túlzott megléte is.

A piacon számos tudományos könyv jelenik meg, de rengeteg egyéb is, ami ezek ellentéte. Hogyan látja, a társadalomban történt pozitív változás, ami a tudományos világszemléletet illeti?

Azt mondhatjuk, hogy az utóbbi háromszáz évben a tudomány túlnyerte magát. Ezt azért mondom, mert a tudományban éppen az a lényeg, hogy racionális, tehát objektív, független mindenféle kevésbé racionális megközelítéstől, például a hittől. Pontosan ezért alkalmas arra, hogy a technológiát megalapozza, mert abban az a lényeg, hogy mindegy, miben hiszünk, az működik, és kész. Baj is volna, ha külön autót kellene gyártani az ateistáknak, a katolikusoknak, meg a reformátusoknak. A tudomány éppen azért volt sikeres, mert szigorúan ragaszkodott a racionalitáshoz, de túlzottan is szigorúan, mert nem minden tudományos vagy racionális kérdés. Ezért mondtam az előbb, hogy a határ nem a ráció mentén, hanem az okosság és butaság között húzódik.

Gyakran beszélünk a kőkorszaki agyunk és az információs világunk kettősségéről, az előadásában Ön is említi ezt a jelenséget. Ez mit jelent a hétköznapi ember számára?

Ezt a kérdést általában úgy közelítik meg, hogy itt állunk az információs társadalom küszöbén a kőkorszaki agyunkkal, én meg azt mondom, hogy ott állt a kőkorszaki szaki a mai körülményeket is elbíró agyával, csak még nem tudta, hogy mit kezdhet vele. Ez ugyanolyan jelenség, mint amikor a katedrálisok korában – abban a bizonyos sötét középkorban – majdnem minden megvolt a technikai forradalmak elindításához, ami hiányzott mindössze, az a tőke akkumulálásának ismerete volt. Nem vagyunk bajban tehát, igazából most kezdjük érteni, hogy mire való egy ilyen agy.

Futurológusok gyakran azon törik a fejüket, hogy milyen implantációkkal lehetne kipótolni a képességeinket, ezeket az elképzeléseket egy másik oldal pedig hevesen ellenzi. Mit szól Ön ehhez a „vitához”?

Ez történik ma is. Harminc éve csodájára jártunk, hogyha valaki megmondta, mikor született Einstein, ma pedig két perc alatt kiderítjük. Ha valaki mond nekem most egy szuahéli mondatot, szintén ennyi időre van szükségem, hogy megfejtsem. Az ember persze mindig hajlamos volt arra, hogy átmeneti jelenségekből hosszú távú következményeket olvasson ki. Egy-egy új technikai vívmány mindig túlnyeri magát, de a jövőben nem lesz szükség annyi okostelefonra sem, mint amennyi most van. Én például jól elvagyok az öreg, buta telefonommal, mert úgy élek, hogy internetközelben tudok lenni másként is, a környezetem pedig elviseli, ha csak öt órán belül válaszolok. A kérdésre válaszolva: mindennek van veszélye, nincs olyan kalapács, amivel nem lehet embert ölni, ezért az a feladatunk, hogy olyan törvényeket teremtsünk, amelyek a devianciákat szabályozzák. Az internet is függőséget okoz, de nem ez a kérdés, hanem hogy mivel foglalkozna helyette az illető. Az addiktológia éppen azt mondja, hogy egy függőséget egyéb elfoglaltsággal kell helyettesítenünk.

Ha már a helyettesítés jött szóba… egyik munkájában azt írja, a gazdasági szféra nem szükségleteket hoz létre, hanem helyettesít.

Úgy tűnik, hogy ez a fajta hozzáállás írja le jól a gazdaság működését. Nincsenek szükségletek, hiszen minden helyettesíthető valamivel. Erre persze mondhatjuk, hogy a vizet nem lehet pótolni, és ez igaz abban az értelemben, hogy enélkül nem élhetünk, viszont sok víz megspórolható is, például vízvezetékszerelővel. A gazdaság helyettesítési hajlandóságokat változtat meg, Maslow híres piramisa ezért nem vált be.

Említettük az internetet is, amelynek kapcsán azt írta nemrég a Magyar Narancsban: „talán legnagyobb problémája, hogy mindmáig nem alakultak ki benne igazán hiteles, megbízható források”. A megbízható forrás és az ellenőrzött felület számomra viszont ellentmond egymásnak…

Ezt a problémát úgy oldhatjuk meg, ha minél többen azt kezdjük el mondani bizonyos forrásokra, hogy hitelesek. Az Encyclopedia Britannica például nem azért hiteles, mert annyira igaz, amit olvashatunk benne, hanem mert az emberek többsége a legmegbízhatóbb források egyikének tartja.

Ezek szerint a hitelesség autoritásra épülne?

Nem így van ez. Éppen azért nem beszélhetünk autoritásról, mert nem mondja meg senki, hogy ki az a néhány ember, aki véleményt formálhat az adott forrásról. Persze, ez is egy „kalapács”, a maga következményeivel: csak ritkán vannak – műszaki, meg technikai kérdésekben – igazi megoldások, emberi kérdésekben mindig csak lágyabb végeredményeket kereshetünk.

Ezek szerint az, hogy mi válik megbízható forrássá, amolyan természetes szelekció. A biológiában alkalmazott mechanizmusokat mennyire lehet használni más területeken?

Valóban természetes kiválasztásról beszélhetünk, ezt a darwini megközelítést pedig most már nem csak a biológiában, hanem más formákban is megtalálhatjuk. A nyelv okosabb, mint a tudomány, mert mindig is gazdasági, illetve szellemi „életről” beszélt, és valószínűleg nem csak magyarul mondtuk ezt így. Sokféle evolúció együtteséről beszélhetünk, ahogy arról az előadásomban is szót ejtettem.

Milyen tudományos és technológiai eredményeket tart fontosnak, amelyekre az elmúlt években vagy évtizedekben tettünk szert?

Ezt majd az evolúció dönti el, ki vagyok én, hogy megmondjam ezt? Persze, lehet erről saját véleményem: az okostelefon például csak következmény, de az internet maga alapvetően megváltoztatta a világot. A homo informaticus fejlődésének talán ez volt a legfontosabb állomása. Ami a tudományos eredményeket illeti, az általam kiszámíthatatlanság matematikájának nevezett jelenséget említeném, mert a matematika nem csak arról szól, hogy dolgokat kiszámolunk, hanem arról is, hogy megmondjuk, mik a kiszámíthatatlan dolgok. Éppen ez a nagyszabású dolog a matekban: a saját korlátairól is tud beszélni, ettől pedig a tudományos világ is másképp kezdett látni.

Rendszeresen foglalkozik a közéleti kérdésekkel is, nemrég például egy szélsőséges szereplővel ült egy asztalhoz, a rasszizmusról vitázni. Hogyan látja, mennyire fontos téma ez, és egyáltalán: merre halad a magyar társadalom?

Egyrészt nekem nem tetszik az, ami ma zajlik az országban, de azokhoz sem csatlakozom, akik azt mondják, hogy vége van a demokráciának. Dehogy van vége: egyelőre nálam senki még nem kopogott, hogy megkérdezze, miket írok, a rendőrök is fenntartják a rendet, amikor az ellenzék a kormányt szidja. Az említett vita pedig arról szólt számomra, hogy két ember, aki nem ért egyet, leül beszélgetni, és végül nem értett egyet, de nem is folyt vér. A rasszizmus kérdését úgy kellene kezelnünk, ahogy a németek jártak el: szigorúan szembenéztek a hibáikkal, és kemény törvényeket hoztak, hogy garantálják: ami megtörtént, az nem ismétlődik meg. Az én miniszterelnököm pedig ne nácizza már le Angela Merkelt, még véletlenül sem… Tudom egyébként, hogy nem ezt akarta mondani, nem is gondolja így, de akkor se jöjjön ki a száján ilyen.

Mivel foglalkozik a közeljövőben?

Az ELTE Pszichológiai Intézetében szoft technológiai és kreativitás-ökológiai szaktanácsadó posztgraduális képzést indítunk Baracskai Zoltán kollégámmal közösen, jövő nyáron pedig egy könyvet írok, amit egyelőre csak érlelek. A címe „A csodák logikája” akar lenni, de mint tudjuk, a cím a marketing hatáskörébe tartozik.

A szöveg eredeti megjelenési helye: Erdélyi Riport.