A kisebbség nem vész el, csak átalakul (interjú A. Gergely András kulturális antropológussal)

A romániai magyarság helyzetéről kérdeztük a kisebbségkutatással is foglalkozó A. GERGELY ANDRÁST, az MTA Politikai Tudományok Intézetének munkatársát, a Magyar Politikatudományi Társaság, valamint a Budapest Fórum és a Magyar Kulturális Antropológiai Társaság tagját. A kérdésre többet kaptunk válasznál: újabb kérdéseket. Kustán Magyari Attila interjúja az Erdélyi Riport 2012/21. számából.

Az interjú előtt azt mondta, ha az erdélyi magyarság jövőjéről kérdezem, nem fog kielégítő választ adni rá. Miért?

A legkülönbözőbb megközelítéseket lehet szegmentálni, de a politológus, a kisebbségkutató, a néprajzos, a gombagyűjtő egészen más módon gondolkodik a kérdésről. Az érvényességnek és az érvénytelenségnek olyan széles skálája van, hogy ezen belül egy flegma, okoskodó, szépelgő válasz, vagy éppen a praktikus és beavatkozó szemléletmód is megfér, amelyik azt mondja, hogy a magyarságot nem aggodalmakkal mentjük meg, hanem azzal, ha a benzinkutat ide a sarokra tesszük, vagy ha kapát adunk a székely kezébe, vetőmagot a zsákjába. Az univerzális válaszok tehát nem társadalomtudós szájába valók, hanem egyrészt a politikusoknak, másrészt hétköznapi emberek fröccsmelléki beszédébe, így én egy kissé félénken adok ilyen egyetemes kérdésre egyetemes választ.

Azt, hogy a politikum és a közember hogyan gondolkodik, nem a társadalomtudós kellene egyengesse?

Ahogy Mari néni azonnal elzárja, amint a rádióban Beethoven szólal meg, mert érzi, hogy ez nem kell neki, ugyanúgy a politikus is rögtön kikapcsol, amikor tudományos megközelítésről van szó. Az neki hosszadalmas, nem elég gyakorlatias, vagy csak az a másfél sor számít a válaszból, ami az ő pártpolitikájában adekvátnak tűnik. A tudomány sokkal többet vállal fel, mint amennyit teljesíteni tud, emiatt mindig sokkal felelősebb kell legyen a társadalomról alkotott kép megfogalmazásában is. Ez talán válasz lenne arra, hogy miért nem vagyok hajlandó azt mondani, hogy a közember bumburnyák, a politikus meg gazember, mert mindenkinek megvan a maga érvkészlete, a túlélési stratégiája. Ezek néha egymást kizárják, de nem méltóak a tudományos válaszadásra. A tudomány ettől függetlenül nem elvont és elszállt, de ha nem kötelezi magát arra, hogy mindennap releváns társadalmi ismerete legyen, akkor öntörvényű és ostoba lesz.

Mi volna a megoldás?

Az, hogy nem keresünk megoldást. A tudomány, funkcióját, eredendő feladatát tekintve, nem is tudja, nem is állíthatja hihetően, hogy megoldásokat tud kínálni. Folyamatosan kérdezni hivatott, örökmécsesnek kell maradnia abban az értelemben, hogy állandóan megújuló képeket formál arról, amit a társadalomból vizionálni lehetséges. Ebbe pedig belefér a szaktudóstól a közemberig mindenki nézete, a belső, a külső, a régi és a mai nézőpont egyaránt.

Hogyan lehet „eladni” a közembernek ezt a nehezen megfogható választ egy markáns, jól hangzó megoldás helyett?

A normális közember – bár ez egy elvont fogalom – egészséges kétellyel fogad minden választ. Alkalmi érdeke fűződhet ahhoz, hogy egy szépelgő vagy egy praktikusnak, hatékonynak tűnő választ elfogadjon, de ezek kérészéletű jelenségek.

Hogyan lehet mégis válaszolni a feltett kérdésre?

Nem akarok kibújni a válaszadás alól, de azt mondani például, hogy „ajajaj, fogy a magyarság, mi lesz itten”, az egy bús, ötödik sör utáni duma. Mindig is fogyott sok minden. Meddig lehet eljátszani ezzel? A mulandóság örök. Elmúlnak néprajzi tájak zsánerképei, elmúlnak zenei stílusok, kisebbségfogalmak evidenciái – jönnek helyettük újak. Egyébként pedig, akik a kortárs kultúrákat kutatják, sokszor azt tapasztalják, hogy csak átalakulás, átformálódás történik. Az archaikumnak és annak, hogy mi az, ami a szaktudomány értelmében véve egy adott közegből vétetett, és ezáltal az autentikus mivolta nem vitatott, mindig ki kell egészülnie azzal, hogy mihez képest autentikus. Például az utca, amelyiken valaha lovak potyogtattak, és most Skodák és Roverek állnak, autentikusabb-e, mint a múltban? Mindkettő a maga idejében az. Senkit nem érdekel az sem, hogy egy zenénél a második szakaszban a modulációknál van egy kis torzítás, mert az nem igazán gyimesi, hanem már moldvai vonókezelés… de ha jó és piacképes, akkor mi ezzel a gond? Úgy vélem, a siránkozás nemhogy kevés, hanem roppant ártalmas.

A szöveg eredeti megjelenési helye: Erdélyi Riport.