Haladásra szomjazók menedéke (beszélgetés ordai-S. Attilával, a kolozsvári Tranzit.ro vezetőjével)

A tranzit.ro független, nonprofit szervezet Csehország, Szlovákia, Ausztria és Magyarország után 2012-ben jött létre Romániában az ERSTE Alapítvány kezdeményezésére. Ha kiállításokat, kurzusokat, könyvbemutatókat szervez, azt egy progresszív, baloldali szellemiségben teszi, azon dolgozva, hogy minél több érdeklődő számára kínáljon alternatívát a napjainkat domináló irányvonalakra. Kustán Magyari Attila riportja.

Kolozsvár központjában, egy kívülről jellegtelen, belül alaposan felszerelt és csinosított épületben található a tranzit.ro. Ha a név alapján keresünk az interneten, nem találunk rá az intézményre, ráadásul Kolozsváron már működik a hasonló nevű Tranzit Ház. A névválasztás azonban nem azé volt, aki a tranzitrót irányítja: az alapítvány, amelynél Tordai-S. Attila kurátor pályázott, több országban támogat hasonló projektet, ugyanezen a néven. A Romániai tranzit annyiban különbözik a többitől, hogy nálunk három városban működik egy-egy intézmény, Kolozsvár mellett Bukarestben és Jászvásáron is. Mindez az alapító felek közös megegyezése alapján történt így. Előnye, hogy három város élvezheti a tevékenységüket, a hátránya, hogy a támogatáson osztozni kell.

Érdekes egyébként, hogy a romániai és a többi országban működő tranzitok is a progresszív, baloldali irányvonalat képviselik annak ellenére, hogy ilyen meghatározást nem szabott meg az alapítvány, az intézmény vezetőjével való beszélgetésünkkor pedig csak arra a következtetésre jutottunk, hogy vélhetően alaposan megvizsgálták a „castingra” hívottakat, hogy kellően képzett szakemberek-e. Ezen túl összeköti őket a kelet-európai művészet iránt való érdeklődés és reflexió, holott ha valami releváns, de ezeken a határokon kívül esik, akkor is teret kap itt.

Valóság, fikció, tények

A tranzit.ro idei pályázatának keretét a fikció, retorika, tény hármasa adta: létezik ugyanis a valóság és annak elferdített megjelenése, de ennek fordítottja is, vagyis a valóságnak tekintett dolgok, amelyeket megépítünk magunknak.

Tordai-S. példát is mond erre: a Société Réaliste művészpáros munkája során az efemer államokat kutatta fel, olyanokat, amelyek az eltelt ezer év során létrejöttek és megszűntek. Az ezekből készített térképen jól látszik Európa országhatárainak állandó labilitása. Ugyancsak ők az ENSZ tagállamainak himnuszait átlagolták egy számítógépes program segítségével. Erhardt Miklós a Seychelle-szigetek zászlaját állította ki, amely éppen a román és a magyar zászlók színeiből áll össze.

Egy másik izgalmas és beszédes kiállítás volt a Patarétre költöztetett cigánycsaládok történetéből merítkező, amikor az adott művész – a valós helyzetet másolva le – egy kis dobozzal és néhány fabútorral próbálta bemutatni, hogy lehetetlen feladat berendezni a családoknak adott tizenhat négyzetméteres szükséglakásokat a melléjük rendelt bútorokkal.

Meddig ér a kéz?

Beszélgetésünk más mederbe terelődik. Arról esik szó, kiket lehet megszólítani egy kortárs művészeti projekttel, betér-e a külvárosi háziasszony megnézni baloldali filozófusuk beszélgetését? Tordai-S. szerint a megszólítás nem csak a baloldal problémája, a jobboldali vagy liberális kultúra sem vonz hatalmas tömegeket. A kortárs művészet bonyolult referenciákat tartalmaz, sok esetben elméleti, amiből tömeges társadalmi változás nem lesz, de a fogas kérdéseket nem lehet mindig közérthetően tárgyalni.

– Politikussá kell legyél ahhoz, hogy ideológiai programoddal ezreket szólíts meg, az egy más hivatás – magyarázza. – Az azonban nem kizárt, hogy jelenlegi vagy jövendő politikusok olvassák a baloldali CriticAtac honlapját, eljárnak kortárs művészeti kiállításokra vagy elméleti előadásokra, és érzékenyebbek lesznek bizonyos dolgok iránt. 

Meglátása szerint az emberek nagy része ha nem is közvetlenül, de közvetetten mégiscsak érintkezik a művészettel. A domináns kulturális rendezvények vagy trendek legtöbb esetben apolitikusnak mutatkoznak, hiszen nem vállalnak fel nyíltan egy bizonyos ideológiát, de ha alaposabban megvizsgáljuk őket, meglátszik rajtuk milyen értékeket képviselnek. Érdemes ezeknek alternatívát teremteni.

Az érték is lehet érthető

Beszélünk a magaskultúra és tömegkultúra viszonyáról is, baloldali-liberális körökben ugyanis elhangzik időnként, hogy nemlétező határvonalról van szó. Tordai-S. szerint létezik különbség, de helyén kell beszélni erről. A magaskultúra több évtizede beemelte a galériákba a tömegkultúrát, elég csak a hatvanas évekből Andy Warhol vagy Marcel Duchamp nevét említeni, illetve az utánuk kibontakozó művészeti gyakorlatot. Bár a kurátor úgy vélekedik, ezek a megmozdulások nem szólítottak meg több embert, jelentőségük másban mutatkozott meg.

Magaskultúra alatt nem elitkultúrát kell érteni. A művész nem kevesekhez kíván szólni, de a legautentikusabb mű létrehozására törekszik. Ezt nem mindenki érti egyforma mértékben. A jó munkák azonban sok esetben bizonyos mértékben közérthetőek. Daniel Knorr kiállítása során például két kilométer hosszú drótot kellett a közönségnek letekernie egy orsóról, hogy azzal kedve szerint formákat hozzon létre. Természetesen az lett mindebből, amire az alkotó gondolt: összevisszaság. A projektet az éppen aszfaltozó munkások is felfedezték, többen közülük megtekintették, mi történik, egyikük kétszer is visszatért, hogy magyarázatot kapjon a kérdéseire. Tetszett neki a munka, de nem tudta elmondani, miért. 

– Egyfelől a populista kultúra könnyen eléri a tömegeket, másfelől a neoliberális gazdaságpolitika kiszolgálja az embereket, nehéz meghatározni, mit értünk kultúra alatt – magyarázza. – Ahogyan az avangárd Tatlin 3. Internacionálé emlékművét se érthette sok orosz paraszt, nagyon sok baloldali szellemben fogant mű is elvontnak tűnhet. De a baloldaliság nem csak a közérthetőséget jelenti, hanem a progresszív szemlélet képviseletét is.

Konzervatív és progresszív

Mindig egyszerűbb egy fáradt és elfásult társadalomban a közérthető kultúrának érvényt szerezni, annak, amit mindenki könnyen ért: legyenek festmények, azon belül is mondjuk tájképek – holott az emberek elfelejtik, hogy az első tájképek megrökönyödést okoztak a maguk idejében: nem értették, miért festi valaki azt, amit mindenki lát egyébként is. Ami valaha új volt, azt mára megszoktuk, erre Tordai-S. Újabb példát említ, mégpedig az István a királyt, azt a rockoperát, amit egy bőrnadrágos lázadó generáció álmodott meg és vitt színre, ma pedig a konzervatív középosztály vallja a magáénak.

– Szerte a világban a kortárs művészet progresszív, fokozottan reflexív, új, a ma élő ember számára hiteles megoldásokat keres – magyarázza –, ezzel szemben a konzervatív kultúra a kipróbált értékek mentén szerveződik. Nem azt állítom, hogy aki konzervatív értékeket vall, az nem önazonos. Inkább arról van szó, hogy aki konzervatív, az az értékek megőrzését fontosabbnak tartja az egyenlőségnél. Ebből kifolyólag hajlamos könnyebben elfogadni és fenntartani a társadalomban meglévő és folyamatosan újratermelődő igazságtalanságokat.

Szerencsére a progresszív gondolatok előbb-utóbb beépülnek a társadalom szövetébe: egy konzervatív nő is él szavazati jogával, véleményének hangot ad, nem tartózkodik egy intézmény vezetésétől, stb. Õ is szeret szabadnak és egyenlőnek lenni.

A tranzit.ro őszi és jövő évi projektjei az eddigi programok szellemében szerveződnek, folytatódik a Kríziskultúra és válságpolitika című konferencia, lesznek kortárs képzőművészeti kiállítások, elméleti szemináriumok, valamint helyet kapnak olyan vendég projektek is, amelyek hasonló törekvéseket mutatnak.

A szöveg eredeti megjelenési helye: Erdélyi Riport.